Symi szigete

Már fél 6 környékén felkeltünk, mert azt az információt kaptuk, hogy egy órával a komp indulása előtt már a kikötőben kell lenni. Sajnos a kikötőnek az a része, ahonnan a kompok mennek, jó kis távolságra volt, úgyhogy mire a megpakolt hátizsákjainkkal odaértünk, én már levegő után kapkodtam, annak ellenére, hogy még kellemesen hűvös volt. Kompunk indulási időpontja 7.20 volt, mi ott is voltunk időben, egy órával előbb, de a komp még nem volt sehol.

Némi várakozás után megérkezett, kiszálltak a Kosba érkezett utasok, autók, teherautók, és már szállhattunk is be az Ariadne nevű hatalmas kompba. Nem túl sok utas volt, így válogathattunk a helyek között. Először persze a kávézót kerestük meg, mert a reggeli kávém, meg egy kis reggeli már nagyon hiányzott. 

Miközben várakoztunk, újból egy gyönyörű napfelkeltében lehetett részünk, de a fotó nem lett tökéletes a komp koszos ablaka miatt. 

Egyszer csak azt vettük észre, hogy elindultunk. Először Kos szigete mellett haladtunk, majd egy idő után eltávolodtunk tőle, 

és a másik oldalunkon Törökország partja tűnt fel. 

Közben átköltöztünk egy másik helyre, ahonnan könnyebben ki tudtunk menni a nyitott fedélzetre egy-egy fényképet készíteni. 

Nemsokára kisebb görög szigeteket láttunk, mint pl. Nisiro, Tilos szigetét.

Aztán feltűnt Symi szigete!

Mint korábban már írtam, Symi egy csodálatos kis sziget, és valóban, ahogy közeledtünk a sziget felé, már messziről bámulatba ejtettek a kikötő színes házai. Alig tudtuk otthagyni a nyitott fedélzetet, annyira csodáltuk a látottakat, amikor mondták, hogy készüljünk a leszálláshoz, menjünk az alsó szintre. A menetrend szerinti két és fél óránál korábban, már 9.40 körül megérkeztünk. 

Ahhoz túl sok csomagunk volt, hogy azzal csináljunk valami városnézést, a szállásunk nagyon magasan, Chorio városrészben, a hegy oldalában volt, tehát az sem segített volna, ha ott hagyhatjuk becsekkolás nélkül a cuccokat, mert oda is embert próbáló feladat lett volna ebben a hőségben felcipelni őket. 

Vilmos megtudta, hogy a tulajdonosnak van egy étterme a kikötőben, úgyhogy érkezés után azt céloztuk meg, hogy odamegyünk, és megpróbáljuk ott hagyni a hátizsákjainkat. 

Természetesen a komp itt is a kikötő nagyon távoli pontjára érkezett, és bár gyönyörű volt, bármerre néztünk, a látványt nem nagyon tudtam élvezni, mert a két hátizsák nagyon húzta a vállamat, a homlokomról csorgott a víz, levegő után kapkodtam, és már csak azt vártam, hogy végre megérkezzünk az étteremhez. 

Hát nagyon úgy tűnik, hogy én már öreg vagyok a hátizsákos turizmushoz. Az előrejelzés korábban azt mondta, hogy itt hűvösebb lesz, mint Kosban volt, de ezzel szemben még melegebb volt!

Végre megérkeztünk az étteremhez, nagy örömünkre ott hagyhattuk a cuccokat. Azt még nem tudtuk, hogy fog felkerülni a szálláshoz, csak azt, hogy vagy 4 óra előtt vagy 6 óra után menjünk értük, mert 4 és 6 között be vannak zárva. Most már a nehéz batyuk nélkül készen álltunk a város felfedezésére.

A kikötőt a Kali Strata, a híres márványlépcső köti össze az óvárossal, ezen akartunk elindulni fölfelé. Nem is kellett keresnünk, rögtön az étterem mellett volt. Állítólag 400 lépcső vezet fel, nem számoltam, de ennél lehet sokkal több, mert néhol több felé lehet menni, úgyhogy extra lépcsők is lehetnek. 

Az persze túlzás, hogy márvány lépcső lenne. 

Volt ahol szép, rendezett házakat láttunk, 

de sajnos az épületek nagy része már eléggé rossz állapotban van, senki nem lakik bennük, nem viseli gondját, egy része pedig már teljesen lakhatatlan, romos állapotban van.  Pedig némelyikük látszik, hogy valaha gyönyörű lehetett. Persze azt is meg lehet érteni, hogy az emberek már nem nagyon akarnak olyan helyen lakni, amit csak gyalogosan, sok-sok lépcsőn keresztül lehet megközelíteni. 

Ahol lehetett, gyönyörködtünk a kilátásban.

 Az út vége az óváros legmagasabb pontjához vezetett, ahol egy velencei vár romjai láthatók. 

Útközben bekukkantottunk a szűk utcácskákba, lepukkant régi házakba és próbáltuk megtalálni a Szent János lovagrend által 1407-ben épített velencei vár maradványait. 

A vár eredeti célja az volt, hogy megvédje a helyieket az invázióktól, de a törökök 1522-es támadása után a törökök kezére került.

Hát igazából csak néhány nyomát találtuk a várnak, úgyhogy nem nagyon volt mit körbesétálni. A leírások szerint nem sokkal mellette található gyönyörű kis Panagia-templom is, amely az Égei-tengerre és a Gialos városrészre néz. Valójában két  templom is volt a közelben, de sajnos be voltak zárva, az egyiknek még a kertje is. 

De az egyik udvarából valóban csodálatos volt a kilátás, lehet, hogy ez lett volna a Panagia templom?

Láttunk egy kicsit följebb még egy harmadik templomot is, ahhoz viszont nem találtuk meg az oda vezető útat. 

Elindultunk lefelé egy kicsit más úton, és találtunk egy másik templomot, aminek nagyon szép minták voltak az udvarán a kövekből kirakva. Ez a templom nyitva is volt, úgyhogy ide be tudtunk nézni. 

Lefelé még megtaláltuk a régi gyógyszertár épületét, amit 1884-ben építettek, és kívülről még mindig elég jó állapotban van. Sajnos ez is be volt zárva, gondolom már nem látogatható.

A lépcsőzés lefelé sokkal könnyebb volt, így több kitérőt tettünk, más útakat próbáltunk találni, és szinte észre sem vettünk, máris lent voltunk Gialosban, az alsó városban, aminek legfontosabb része a kikötő. 

Egy kicsit megpihentünk egy kávézóban, aztán elindultunk, hogy a kikötő másik oldalát is megnézzük.

Hihetetlennek tűnt, hogy nem sokkal ezelőtt még ott voltunk fenn a másik oldal csúcsán!

A kikötőben áll az 1890-ből származó óratorony is, ami a sziget jelképe, de sajnos nem lehetett felmenni benne. Rengeteg túrista csoport volt mindenfele, mert naponta több hajó érkezik a környező szigetekről, hogy utasaik legalább egy pár órát tölthessenek ezen a gyönyörű szigeten. 

Tovább menve, nagyon vicces volt, hogy kb egy 5-10 méteres partszakaszra ki volt írva, hogy strand. Ha lett volna nálam fürdőruha, azonnal be is ugrok a vízbe, de ehelyett csak lekaptam a szandálomat, és egy kis lábáztatásra besétáltam, hátha lehűlök egy kicsit. A víz sokkal melegebbnek tűnt, mint Kos szigetén, úgyhogy egyáltalán nem éreztem, hogy lehűltem volna. 

Egy darabig még tovább sétáltunk, aztán visszafordultunk és találtunk egy helyet, ahol megebédeltünk. Ezután még próbáltunk több helyen kis utcákba betérni, de legtöbb helyen már nem volt értelme tovább menni, nem volt annyira látványos,

 

vagy csak újból felfelé vezetett az új, és már eléggé nehezünkre esett volna újból fölfelé mászni.

Tulajdonképpen már nem volt semmi konkrét látnivaló, amit meg szerettünk volna nézni, csak minden cél nélkül sétálgattunk a  szűk, macskaköves utcákon, a különböző halvány pasztelszínű házak között. 

Amikor már a hőségtől újból tikkadoztunk, beültünk egy finom fagyira. Gondolkoztunk, mit is csináljunk, tébláboljunk még a vacsoráig, és utána menjünk a szállásunkra, vagy inkább 4 óra előtt hozzuk el a hátizsákjainkat, valahogy jussunk el a szállásra, aztán majd meglátjuk hogyan tovább.

Ezt az utóbbit választottuk, és mint kiderült, a legjobb választás volt. Fél 4 körül értünk az étteremhez, és éppen akkor készültek már zárni. Ott volt a tulajdonos is, és felajánlotta, hogy elvisz bennünket a szállásunkhoz, mert tulajdonképpen ő is ott lakik. Ennél jobb hírt nem is mondhatott volna. Így megúsztuk a cipekedést, és jó kis kerülő úton autóval egy-kettőre oda is értünk.

Szállásunk az eddigiekkel összehasonlítva nem egy főnyeremény, de csodálatos kilátásunk van, és legalább nem olyan helyen van, amit tényleg csak gyaloglással lehet megközelíteni. Nem messze tőlünk még egy buszmegálló is van, és igaz, hogy csak óránként, de le lehet jutni a kikötőbe.

Először úgy gondoltuk, hogy némi relax (blogírás) után majd legyaloglunk a kikötőbe vacsorázni, és visszafelé majd busszal jövünk vissza, de közben az interneten Vilmos talált egy éttermet a közelünkben, amiről nagyon jó véleményeket olvasott. Lefoglalta az asztalt 7 órára, és azok után amiket olvasott nagyon nagy elvárással és reménységgel tekintettünk a vacsora elé. Hát, mit ne mondjak, nagy csalódás volt! Nem akartunk előételt, mert nem voltunk túl éhesek, végül rábeszéltek pita kenyérre, humusszal. A pitabread helyett közönséges kenyér volt, a humusz számomra teljesen ízetlen volt. Nem akarom részletezni, de a főfogás még nagyobb csalódás volt. Ezek után deszerttel már nem is próbálkoztunk. Mivel elég korán volt mikor befejeztük a vacsorát, nem akartunk még hazajönni, hanem még elindultunk sétálni a lépcsős óvárosban. Tulajdonképpen kiderült, hogy már az étterem mellett is elmentünk délelőtt, úgyhogy most még továbbmentünk arra, ahol délelőtt nem jártunk. 

Nemsokára teljesen ránk sötétedett, de meglepő módon nagyon jó közvilágítás volt, annak ellenére, hogy nagy része az épületeknek lakatlan. 

Akármerre néztünk, mindenfele kivilágított templomtornyok. És amikor a közelükbe értünk, mind jó állapotban voltak, egyik sem tűnt romosnak. 

Időnként azt hittük, újból visszaértünk egy már látott templomhoz, amikor rájöttünk, hogy mégsem az, mert egy kicsit különbözik az előzőtől.

Egy helyen megálltunk, ahonnan jobb rálátás volt a környékre, és hét templomtornyot számoltam, egymástól nem túl nagy távolságra. Érdekesnek, vagy furcsának tűnt, hogy ahol ennyi romos ház van, nem sok ember él, mégis ilyen sok teljesen jó állapotban lévő és működő (legalábbis kívülről úgy tűnt) templom van. 

Ahogy sétálgattunk egyre feljebb, most még régebbi városrészt találtunk, mint ahol délelőtt jártunk.

 Itt már az épületeknek jó nagy része teljesen összedőlt, néhánynak csak a homlokfala állt, tényleg olyannak látszott, mint egy kísértetváros. De azért néhány helyről fény és hang szűrődött ki, tehát biztosan laktak benne. Csak össze-vissza mentünk, hol erre, hol arra kanyarogtunk a  szűk sikátorokban. 

A probléma csak akkor kezdődött, amikor haza akartunk indulni, és Vilmos rájött, hogy a telefonján lévő Google térképének igazádiból fogalma sem volt hol vagyunk, és nem találta az útat a szállásunkhoz. Úgy tűnt akármerre mentünk ismerősnek tűnt, de aztán rájöttünk, hogy még sem ott voltunk, ahol gondoltuk. Hát amikor már tényleg egy kissé aggasztónak láttam a helyzetet, hangokat hallottunk a közelből, és egy család éppen arra jött. Szerencsénkre a férfi angol volt, görög feleséggel és gyerekekkel, így meg tudtuk egymást érteni, és segített eljutnunk egy olyan pontig, ahonnan már úgy gondoltuk, minden gond nélkül megtaláljuk a hazavezető útat. Hát egy kicsit megint sikerült valahol eltévesztenünk az útat, de mint kiderült, ezzel egy kicsit akaratlanul lerövidítettük,

Egy kicsit kalandosra sikerült az esténk, de végül is nem bántunk, mert még nagyon sok olyan területet fedeztünk fel, ahol délelőtt nem jártunk, hangulatos, szűk kis utcácskák, sikátorok között sétálhatunk.