Kritinia vár, Jacob's kanyon, Monolithos vár

A tegnapi éjszakai szállásadónk egy nagyváradi hölgy volt, aki ide jött férjhez, és még egy kicsit tudott magyarul. Nagyon kedves volt, bár nem volt reggeli foglalva a szálláshoz, mégis felajánlotta, hogy bármit szívesen csinál amit kérünk. Végül is valami müzliféleséget ettünk nagyon finom görög joghurttal és helyi mézzel. Ezen a környéken több fajta helyi méz van, leginkább fenyő-, narancs- és kakukkfű méz. 

Miután megreggeliztünk, elbúcsúzkodtunk, elindultunk útunk első állomása, a Kritinia várhoz, ami Kamiro Skála tengerparti települése mellett található várrom. 

Útközben láttuk, amikor a tenger mellett mentünk el, hogy a víz most is nagyon hullámos volt, egyáltalán nem volt fürdésre alkalmas. Nagyon örültem, hogy a szigen ezen oldalán nem terveztem  fürdési programot, szerintem nemcsak most, amikor az időjárás kicsit hűvösebb az átlagosnál, hanem a víz általában mindig hullámosabb lehet, mint a sziget másik oldalán. 

A velencei vár a 16. században épült a 131 méter magasan lévő Kritinia faluban. Egy gyöngyszeme a falunak, hiszen a várból hihetetlen a panoráma az Égei tengerre, Chalki szigetére, Strogyli, Makre, Alima szigetegyüttesére. 

Hogy melyik sziget melyik volt, azt nem tudtuk, de hogy gyönyörű volt a kilátás, az nem kérdés. Bár a hőmérséklet hűvösebb volt, mint eddig, de a nap ragyogóan sütött, egyetlen felhő sem volt az égen, így a kilátás tökéletes volt. A tenger hihetetlenül kék volt!

Stratégiai helyzetete miatt, ami teljes megfigyelést tett lehetővé a tengerre és környékére, a kalózok és más ellenségek tevékenységére, a St János lovagrend választotta ezt a területet, hogy egy várat építsen. Eredetileg a vár három szintre volt osztva, és mindegyik egy különböző Nagy Mesterhez tartozott.

1480-ban az Ottomanok 100ezer katonát küldtek Rodoszba, hogy megszállják és legyőzzék a szigetet. Egy nagy számú haderőt küldtek Kritiniaba is, azzal a céllal, hogy elfoglalják azt. Annak ellenére, hogy a törökök jóval nagyobb számban voltak, mint a lovagok, sok véres csata után végül is a török haderő visszakozott, de a várat romokban hagyta. A lovagok azonnal munkához láttak, kijavították a károkat, és a várat eredeti formájában helyreállították.

Ma már ez a vár csak egy kis rom, csak sejteni lehet dicső múltját, de a kilátás valóban lenyügöző volt. A vár mellett volt egy kis kávézó, ahol mindenféle helyi terméket, köztük a kiváló kakukkfűből készült mézet it lehetett kapni, de mivel kávéztunk is, reggeliztünk is a szálláson, nem mentünk be. Amikor látok ilyen dolgokat, mindig nagyon szeretnék vásárolni, aztán Vilmos emlékeztet, hogy csak kézipoggyásszal vagyunk, és az is tele, így nem valószínű, hogy bármi is beférne.

A kávézó kertjében láttam egy nagyon érdekes, körte alakú tököt.

Tovább autóztunk, és nemsokára láttunk egy kis múzeumot, megálltunk és beugrottunk egy pár percre. Nem is tudtunk volna több időt eltölteni, nagyon kicsi volt, néhány helyiségben bemutatta a környék népviseleti ruháját, 

néhány korabeli edényt, szerszámot, köztük egy szövőszéket.

 

A program szervezésekor a környéken találtam egy gyönyörű kanyont, ahol mindenképpen szerettem volna egy kirándulást tenni. A leírások szerint az 5.3 km-es közepes nehéz túra első része a szurdokon keresztül felfelé vezet, majd amikor véget ér a szurdok, utána más más úton jön lefelé. Csupán annyi volt megjegyezve, hogy jó cipő, és elegendő ivóvíz szükséges a túra megtételéhez. Nagy naívan azt gondoltam, akkor ezt mi is meg tudjuk csinálni. Emiatt az egy túra miatt nem akartunk bakancsokat cipelni, így csak sportcipőt hoztunk. 

A Jacob's Kanyonhoz vezető útat könnyű volt megtalálni, de olyan gyönyörű helyeken vezetett az út, hogy minduntalan megálltunk, hogy a kilátást fotózzuk.

Fél 11-kor megérkeztünk a kanyonhoz, leparkoltuk az autót, és más indultunk is. 

Már a kanyon bejáratánál szinte elállt a lélegzetem, és láttam, hogy nem túlzás, hogy ez lehet a sziget leggyönyörűbb túrája, 

Ezt az igazi Grand Canyon kistestvérének mondják, és bár eddig még csak képeken láttam az igazit, úgy gondolom lehet valami hasonlóság közöttük. 

A sok fényképezés után nagy lelkesedéssel indultunk el, de úgy tűnt, elég hamar már elég nehéz akadályokhoz érkeztünk. 

Útunk elején megállapodtunk, ha úgy érzékeljük a túra nem a mi képességeinkhez van méretezve, akkor semmiképpen nem vakmerősködünk, hanem feladjuk. A gond csupán az volt, hogy feladnunk addig kellett, amíg még biztosak voltunk benne, hogy visszafelé is meg tudjuk az utat csinálni. 

Ez volt az a pont, ahol feladtuk a túrát

Az út gyönyörű volt, de sajnos nagyon hamar eljutottunk arra a pontra, hogy kb. 4 méter magasra kellett volna felmásznunk, de nem láttunk végig olyan helyet, ahol a lábunkat biztonságosan megtámaszthattuk volna. Az is eszünkbe jutott, ha mégis valahogy felmászunk itt, de aztán később mégis lesz olyan pont, ahol már nem tudunk tovább menni, akkor itt biztosan nem tudunk leereszkedni. Nagyon szomorú és csalódott voltam, de a józan eszünk azt diktálta, ez az a pont, ahol feladjuk.

Mivel úgy tűnt, hogy így elég sok szabad időnk lesz a mai nap, gondoltunk elnézünk a közelben lévő Embonasba, ami egy bortermelő vidék, ahol sok borászat van, ahol meg lehet kóstolni a helyi borokat. Elmentünk, de mégsem volt annyira fotogén a környék, és igazándiból a borkóstolás sem volt a legjobb ötlet. Vilmos vezetett, ő nem ihatott, én meg nem nagyon iszok, nem is nagyon vagyok boros, így egyedül nem volt kedvem kóstolgatni.

Aztán az az ötletünk támadt, mi lenne, ha a másik végétől is megpróbálnánk a túrát, felmásznánk arra a hegyre, ami felvezet a kanyonhoz, ott is mennénk addig a kanyonban, ameddig tudunk, aztán ugyanazon az útvonalon visszajönnénk. Először is el kellett jutni egy olyan helyre, ahol volt térerő, aztán Vilmos letöltötte  egy túra alkalmazáson a térképet, és egy kettőre megtaláltuk az útat, ahonnan indulhattunk. 

 

Először nagyon könnyű volt az út, aztán egy keskeny erdei ösvényen folytattuk az útat egyre fölfelé. Észrevettük, hogy az az útvonal, amit mi letöltöttünk, a sziklákra, kövekre festett piros pöttyel van jelölve, így könnyű volt követni az útat. Aztán egy idő után valahogy a piros  pötty mindig eltünt, valahogy letértünk az útról és úttalan útakon találtuk magunkat. Szinte "itt a piros, hol a piros" játékot játszottunk. Aztán valahogy mindig megtaláltuk a jelzést, de egyszer-kétszer jól össze-vissza karistoltuk a lábunkat. 

Ugyanis mindenütt nagyon szúrós növények voltak a sziklák között. Aztán azt is megértettem, hogy miért van itt mindenhol kakukkfű méz, hiszen az egész hegyoldal tele volt vadon termő kakukkfűvel. 

Most nem virágzott, inkább már kezdtek elszáradni, de biztosan van olyan időszak, amikor a méhek tudnak belőle nektárt gyűjteni. Bár elég kókadtak, szárazak voltak, de olyan finom illat terjengett mindenfelé, hogy az ember egyre éhesebb lett. 

Az úton voltak könnyebb, nehezebb szakaszok, de megérte a fáradtságot egyre feljebb mászni a hegyen, mert útközben csodás kilátás tárul a szemünk elé. Kis szigetek domborodtak az Égei tenger csodás kék vizéből. 

Egyre feljebb másztunk, míg végre elértük a legmagasabb pontot, és azt hittük, hogy innen esetleg látni fogjuk a kanyont, de tévedtünk.

Egy kis szusszanás aztán folytattuk az útat lefelé, és próbáltuk megtalálni a kanyon végét. 

Itt már teljesen elvesztettük a piros pöttyöt, nem láttuk merre vezet az út, árkon-bokron keresztül mentünk, és a térkép alapján próbáltunk valahogy ahhoz a ponthoz jutni, ahol az ut lehet. És érdekes módon előbb-utóbb mindig megtaláltuk a pöttyöt. 

Végre megérkeztünk a kanyon bejáratához, de ez a vége közel sem volt olyan látványos, mint az indulási állomás. 

 

De ha már itt voltunk, elindultunk lefelé.

Nagyon hamar eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol én még próbálkoztam volna, de Vilmos nem engedte. 

Sajnáltam, hogy kétszeri próbálkozásunk kudarcba fulladt, de végül is ez a szakasz még nem volt annyira látványos, és talán mire az lett volna, ott már lehet, hogy ebből az irányból nem is nagyon sikerült volna továbbjutni, így ha nehezen is, de engedelmeskedtem.

Így hát hátra arc, és indultunk visszafelé. Azt mondtuk, most árgus szemekkel figyelni fogjuk a pöttyöket, de mégis újból és újból elvesztettük. De nem volt gond, csak lefelé kellett jönni, így előbb-utóbb mindig jó útra keveredtünk.

Próbáltunk ellenállni a kísértésnek, hogy ne álljunk neki újból fényképezni, ahol csodálatos kilátás volt, de azért meg-megálltunk, hogy újból gyönyörködjünk, annyira szép volt.

Ebben a környezetben annyira valószínűtlen volt, de mégis a sok kiszáradt fű és száraz kóró között találtunk egy kis virágot.

Visszaértünk az autóhoz, és bár útközben ettünk egy szalámis bagettet, gondoltuk megkeressük azt az éttermet, amire az út szélén egy nagy reklámtábla hívta fel a figyelmünket. Mivel lent volt a beachen, gondoltuk biztosan szép a környezet, bekapunk valamit, aztán relaxálunk egy kicsit. Csak éppen arról feledkeztünk meg, hogy elég magasan voltunk, így jó hosszú, keskeny és kanyargós volt az út, mire leértünk. Még szerencse, hogy egy-két autó jött csak szembe.

Hát sajnos az étterem be volt zárva, a beach meg csak annyi volt, hogy volt egy csónak lejárat, és egy kis part, ami nagyon kavicsos volt, és tele szeméttel. A víz is nagyon hullámzott, szóval ez a hely egyáltalán nem olyan volt, ahol relaxálni lehetett volna. 

Két perc után visszafordultunk, és próbáltuk eldönteni, mi legyen tovább. Még csak fél 3 volt, és már csak egy várat akartunk megnézni, oda meg mindenképpen később akartunk menni, mert az a vár a csodálatos naplementéről híres.

Végül is elindultunk Monolithosba, hogy elfoglaljuk a szállásunkat. Mielőtt ideértünk, keresztülmentünk egy Siana nevű kis falun, ahol az út szélén állt egy szép templom. Mivel volt időnk, megálltunk, hogy megnézzük.

Megérkeztünk a szállásunkhoz, ami egy régi szoci szállodára emlékeztet, de reménykedtünk, hogy nem lesz túlságosan rossz tapasztalatunk újból. Megkérdeztük a recepcióstól, hogy melyik szállodának van jó kilátása és jó kajája, és javaslata alapján elmentünk egy Panoráma nevezetű étterembe. 

Hát a kilátással nem is volt semmi bajunk, de a vacsoránk azért némi kívánnivalót hagyott maga után. Meg a darazsakkal is közelharcot vívtunk, így igyekeztünk minél előbb továbbállni. 

Bár a falu közelében lévő Monolithos várhoz autóval is el lehetett volna jutni, inkább gyalog mentünk, mert még mindig volt bőven időnk. Kevesebb mint fél óra után már láttuk azt a hatalmas sziklát, aminek a tetején állt a vár.  

Az erődöt 1480-ban építették egy 236  méter magas sziklacsúcs tetejére, egy másik korábbi vár alapjaira a johanniták, Pierre d’ Aubusson nagymester vezetésével, így védve a kereskedelmi hajóútvonalakat. Nem volt könnyű dolguk ezen a nehéz terepen a kivitelezéssel. Leszámítva azt a  meredek sziklába vájt lépcsős ösvényt, amin ma a túristák feljuthatnak a várhoz, a vár minden oldalról megközelíthetetlennek látszik. 

Mivel még mindig majdnem két óra hosszánk volt a naplementéig, leültünk a szikla alján lévő kis büfénél, és nassolgattunk, iszogattunk, írtam a blogomat, hogy teljen az idő. Találtunk egy kicsit a dunakavicsra emlékeztető nasit, csak itt a mogyoró valami mézes, szezámmagos külsővel volt bevonva. Nagyon finom volt. 

Az internet szerint a naplemente 7 óra 5 perckor volt várható, de már előbb felmentünk, hogy egy kicsit körülnézzünk. 

Nem lehetett túl nagy vár, nem sok rom maradt belőle amit meg lehet nézni, elég hamar körbejártuk. 

Még volt egy kis kőtemplom is, ahova be lehetett kukkantani. 

 

A várral szemben Stroggylo szigete látszott. 

Már többen ültek a köveken, várták a naplementét, így mi is csatlakoztunk hozzájuk. Sajnos Vilmos telefonja minden előzmény nélkül egyik pillanatról a másikra meghalt, elsötétült a képernyő, és se kép, se hang. Nem lehet bekapcsolni azóta sem. 

Szóval ültünk és vártunk. 

Ez a hely valóban ideális a naplemente megfigyelésére. Itt a lemenő nap útjában egyetlen sziget sem volt, 

a napot, mint egy fényes tűzgolyót egészen addig lehetett látni,

 

a

míg egyre lejebb ment, végül teljesen eltűnt a tengerben pontban 7 óra 5 perckor.   

Ezután már csak a  szállásunkhoz kellett visszasétálni, de tudtuk, hogy ránk fog sötétedni, mielőtt hazaérünk. Megfordult a fejemben, hogy esetleg a parkolóban megkérdezünk valakit, hátha visszavinne a faluba, aztán elvetettük az ötletet. 

De ahogy elindultunk az úton visszafelé, éppen azt mondtam Vilmosnak, hogy jó lenne, ha valaki ugyanúgy megszánna bennünket és felvenne, ahogyan mi tettük múltkor, amikor a Filerimos Kolostorhoz autóztunk fölfelé és felvettünk egy házaspárt. És láss csodát! Még szinte a számon volt a szó, amikor valaki megállt mellettünk, és megkérdezte, hogy elvihet-e bennünket a faluba. Nagyon hálásak voltunk ennek a német házaspárnak, de az Úrnak is, hogy még a vágyunkat is meghallgatta, és nem kellett még hazáig gyalogolnunk az úton. Bár ma csak 17.200 lépést tettünk a múltkori 23ezres városi sétához képest, de a mai nap mégis sokkal nehezebb volt, mert sok emelkedő, lejtő volt benne.